Jo és az édesanyja

– Ez az én rettenetes természetem! – tört ki Jo. – Próbálom megjavítani, azt hiszem, már sikerült is, aztán egyszer csak még rosszabbul tör ki belőlem, mint valaha. Ó, anya, mit tegyek? Mit tegyek?

– Figyelj magadra és imádkozz, kedvesem. Soha ne fáradj bele a próbálkozásba, és soha ne gondold, hogy lehetetlen legyőznöd a hibádat – felelte Mrs. March, magához vonva Jo zilált fejét. Olyan gyengéden csókolta meg a könnyes arcát, hogy Jo még keservesebben sírni kezdett.

– Te nem tudod, el sem tudod képzelni, milyen szörnyű ez! Olyankor úgy érzem, bármire képes volnék. Olyan vad leszek, hogy bárkit meg tudnék bántani, és még örömömet is lelném benne. Attól félek, egyszer valami borzalmasat teszek, tönkreteszem az életemet, és mindenki meggyűlöl. Ó, anya, segíts! Kérlek, segíts!

– Segítek, gyermekem, segítek. Ne sírj ilyen keservesen. Emlékezz erre a napra, és egész szíveddel határozd el, hogy soha többé nem engeded, hogy ilyesmi történjen.

– Jo, kedvesem, mindannyiunknak vannak kísértései. Némelyik sokkal nagyobb a tiédnél, és gyakran egész életünkbe kerül, mire legyőzzük őket. Azt hiszed, a te természeted a legrosszabb a világon, pedig az enyém valaha pontosan olyan volt.

– A tiéd, anya? De hiszen te soha nem haragszol!

Jo egy pillanatra még a lelkiismeret-furdalásáról is megfeledkezett a meglepetéstől.

– Negyven éve próbálok megszabadulni tőle, és eddig csak azt sikerült megtanulnom, hogyan uralkodjam rajta. Szinte mindennap haragszom valamiért, Jo. De megtanultam, hogy ne mutassam ki. És még mindig remélem, hogy egyszer azt is megtanulom, hogyan ne érezzem. Még ha újabb negyven évembe kerül is.

Az édesanyja szeretett arcán tükröződő türelem és alázat többet tanított Jo-nak bármilyen bölcs prédikációnál vagy szigorú szemrehányásnál.

A lány egyszerre megkönnyebbült attól az együttérzéstől és bizalomtól, amellyel az édesanyja felé fordult.

Az a tudat, hogy anyjának ugyanolyan hibája van, és ő is küzd ellene, elviselhetőbbé tette a sajátját, és megerősítette benne az elhatározást, hogy megváltozik.

Igaz, tizenöt éves fejjel negyven évnyi önfegyelem és imádság meglehetősen hosszú időnek tűnt.

– Anya, akkor haragszol, amikor néha szorosan összezárod a szádat, és kimész a szobából, mert March néni megszid, vagy valaki felbosszant?

Jo úgy érezte, közelebb került az anyjához, mint valaha.

– Igen. Megtanultam visszatartani azokat a meggondolatlan szavakat, amelyek már a nyelvemre kívánkoznak. Amikor úgy érzem, akaratom ellenére mégis ki fognak törni belőlem, inkább elmegyek egy percre, és kissé megrázom magam, amiért ilyen gyenge vagyok.

Mrs. March felsóhajtott, de mosolyogva igazította meg Jo összekuszálódott haját.

– Hogyan tanultad meg, hogy hallgass? – kérdezte Jo. – Nekem éppen ez a legnehezebb. A bántó szavak már ki is repülnek a számon, mire egyáltalán észbe kapok. És minél többet mondok, annál rosszabb lesz, míg végül már élvezetet találok abban, hogy mások érzéseit megbántsam. Mondd el, drága anya, te hogyan csinálod!

– Az én jó édesanyám segített nekem annak idején…

– Ahogyan te segítesz nekünk – szakította félbe Jo, és hálásan megcsókolta.

– De elveszítettem őt, amikor alig voltam idősebb nálad. Évekig egyedül kellett küzdenem, mert túlságosan büszke voltam ahhoz, hogy bárkinek bevalljam a gyengeségemet. Nehéz időszak volt, Jo. Sok keserű könnyet hullattam a kudarcaim miatt.

– Aztán megismertem apátokat, és olyan boldog voltam, hogy könnyűnek tűnt jónak lennem. Később azonban, amikor már négy kislány vett körül, és szegények voltunk, a régi baj újra jelentkezett. Természetemnél fogva nem vagyok türelmes, és nagyon megviselt, hogy azt kellett látnom: a gyermekeim valamiben hiányt szenvednek.

– Szegény anya! Mi segített akkor?

– Apátok, Jo. Ő soha nem veszíti el a türelmét, soha nem kételkedik és nem panaszkodik, hanem mindig reménykedik, dolgozik és várakozik, olyan derűvel, hogy mellette az ember szégyelli, ha másképpen viselkedik.

– Ő segített és vigasztalt, és megértette velem, hogy nekem magamnak is gyakorolnom kell mindazokat az erényeket, amelyeket a kislányaimban szeretnék látni. Hiszen én vagyok a példaképük.

– Értetek könnyebb volt igyekeznem, mint saját magamért.

– Amikor valamelyikőtök meglepetten vagy ijedten nézett rám, mert élesen szóltam, az jobban figyelmeztetett minden szemrehányásnál. Gyermekeim szeretete, tisztelete és bizalma volt a legédesebb jutalom, amelyet erőfeszítéseimért kaphattam.

– Ó, anya, ha valaha feleannyira jó leszek, mint te, már elégedett leszek! – kiáltotta Jo meghatottan.

– Remélem, sokkal jobb leszel, kedvesem. De vigyáznod kell arra a belső ellenségedre, ahogyan apád nevezi, különben elszomoríthatja, sőt akár tönkre is teheti az életedet.