Colin és az édesapja

Mr. Cravennek erőt kellett vennie magán, hogy visszataláljon a jelenbe. Amikor végre ismét úgy érezte, két lábbal áll a földön, megfordult és kiment a szobából.

Ugyanazon az úton indult el, amelyen korábban Mary is járt: áthaladt a bokrok közötti kapun, a babérfák és a virágágyások mellett. A szökőkút már működött, körülötte ragyogó őszi virágok nyíltak. Átvágott a gyepen, majd befordult a borostyánnal befutott falak mellett húzódó Hosszú sétányra.

Lassan haladt, szemét az ösvényre szegezve.

Úgy érezte, valami visszahúzza arra a helyre, amelyet olyan régóta elhagyott, és maga sem tudta, miért. Minél közelebb ért, annál lassabbak lettek a léptei.

Tudta, hol van az ajtó, bár a borostyán sűrűn beborította. De hogy a földbe temetett kulcs pontosan hol lehet, azt már nem tudta.

Megállt, körülnézett, majd szinte azonnal összerezzent és fülelni kezdett. Vajon álmodik?

Az ajtót eltakarta a borostyán, a kulcsot elnyelte a föld, és tíz magányos esztendőn át egyetlen ember sem lépett át azon a kapun. Most mégis hangok hallatszottak a kertből.

Futó, csoszogó lábak zaját hallotta, mintha valakik körbe-körbe kergetőznének a fák alatt. Furcsa, visszafojtott hangokat, izgatott felkiáltásokat, elnyomott, boldog kiáltásokat.

Olyan volt, mintha gyermekek nevetnének, olyan önfeledten, hogy bár megpróbálnak csendben maradni, a nevetés mindjárt kitör belőlük.

Mit hallhatott? Miféle álomban jár? Talán elveszíti az eszét, és olyan hangokat képzel, amelyeket ember nem is hallhat?

Aztán eljött a pillanat, amikor többé senki sem tudta visszafogni magát.

A lábak egyre gyorsabban dobogtak. Már egészen közel jártak a kertkapuhoz. Erős, fiatal lélegzetvételek hallatszottak, aztán fékezhetetlen, nevetéssel keveredő kiáltások.

A falba vágott ajtó hirtelen kitárult, a borostyán félrelendült, és egy fiú teljes sebességgel kirohant rajta.

Anélkül, hogy észrevette volna az idegent, majdnem egyenesen a karjaiba rohant.

Mr. Craven éppen időben nyújtotta ki a kezét, hogy megakadályozza az ütközést. Aztán maga elé tartotta a fiút, hogy megnézze, ki az, és a meglepetéstől elakadt a lélegzete.

A fiú magas volt és jóképű. Csupa élet és ragyogás; a futástól egészséges pír gyúlt az arcán. Hátravetette sűrű haját a homlokából, és felnézett különös, szürke szemével. A szemében gyermeki nevetés csillogott, a pilláit sűrű fekete rojt szegélyezte.

A szemek láttán Mr. Craven levegő után kapott.

– Ki… Mi… Ki vagy te? – dadogta.

Colin egészen másképpen képzelte el ezt a találkozást. Ilyesmire nem számított. Mégis, talán ez jobb volt mindennél: hogy futóversenyt nyerve, teljes lendületből rohant elő.

Kihúzta magát, amilyen magasra csak tudta.

Mary, aki mögötte futott ki az ajtón, meg volt győződve róla, hogy Colin most még magasabbnak látszott, mint valaha.

– Apa – mondta a fiú. – Colin vagyok. Tudom, hogy hihetetlen. Én magam is alig hiszem el. Colin vagyok.

Apja sebtében csak ennyit mondott:

– A kertben! A kertben!

Colin nem értette, mit jelent ez.

– Igen – folytatta sietve. – A kert tette! Meg Mary, Dickon, az állatok és a varázslat. Senki sem tud róla. Titokban tartottuk, hogy majd elmesélhessük neked, amikor visszajössz.

– Jól vagyok! Még Maryt is le tudom győzni futásban. Sportoló leszek!

Úgy beszélt, mint bármelyik egészséges fiú. Az arca kipirult, a szavak egymásba torlódtak izgatottságában.

Mr. Craven lelke beleremegett a szinte hihetetlen örömbe.

Colin kinyújtotta a kezét, és apja karjára tette.

– Hát nem örülsz, apa? – kérdezte végül.

– Nem örülsz? Hiszen élni fogok, örökkön-örökké!

Mr. Craven mindkét kezét a fiú vállára tette, és mozdulatlanul tartotta. Tudta, hogy egy ideig meg sem próbálhat megszólalni.

Végül ezt mondta:

– Vezess be a kertbe, fiam. És mesélj el mindent.

Így aztán bevezették.